°Prológus°

Örülök mindenkinek, aki netán egy csoda folytán idetéved! ;D Én vagyok az író (ha még nem esett volna le eddig).:) A részekben lesznek kisebb elvonatkoztatások, amiket zárójelben fogok írni, majd ezt gépelem a megjegyzésem után: - az író.

Szóval azok a részek nem tartoznak bele a történetbe. Csupán személyes megjegyzés, esetleg figyelemfelhívás, satöbbi. Nem akarok nektek itt órákat regélni de előbb szeretném, ha ismernétek a szokásaim.^^ Imádom a szép képeket, ezért gyakran, a rész elején megosztok majd veletek egyet, hogy nekem az mennyire de mennyire de úú, de tetszik.:D Ez is egy értelmes mondat volt, gratulálok magamnak.*-* Na, de mindegy.:D Nem akarok semmit elmondani már, majd mindent megláthattok.! Hát és akkor jöjjön a történetem prológusa.:33

*Chloe szemszöge*

Elfogyott az utolsó könnycseppem is, ami valaha is legördülhetett volna arcomon. Szippantottam párat a kellemes esti levegőből, majd gondolkozva néztem le a gyönyörű Párizsra. Elláttam az Eiffel-toronyig, még a Szajna kanyarulatát is megtekinthettem a virágoktól illatozó erkélyünkön. Két kezem megtámasztottam az erkélyen és csak néztem bele, bele a nagyvilágba az én szeretett Párizsomba. A kicsi, de annál barátságosabb zsákutcákból kiszűrődött a gyerekzaj. Hangosan nevetgéltek és ahogy hallottam, a labdáikat pattogtatták nagy vígan. Kezdett esteledni, de a kölykök jókedvét a sötét el nem tudja űzni. Hát ilyen volt az én gyerekkorom is? Ilyen boldog, vidám és fájdalommentes? Dehogy - gondoltam. Én nem lehettem olyan akkoriban, mint ők most. Hihetetlen, hogy azon az estén változott meg minden...

- Apa, kimegyünk mi is egyet futkározni? Zoey már vár ránk odakint - szólaltam meg gyenge és vékony hangon, hiszen még csak négy éves voltam. Apu nem szólt semmit, csak a sok papírjai között keresett valamit. Mindegyik kupacba beletúrt, de a nagy lendülettől az összes fehér lap a földre hullott. Néztem, ahogy a nyitott ablakon a szél játszadozik velük és mindenfelé elfújja őket.

- Apa, jössz? - kérdeztem ismét, mert nem válaszolt. Beletúrt a hajába és sokkal indulatosabban szólt hozzám.

- Kicsim, most menj egyedül - Hangja szinte kiáltó volt. Moccanni sem tudtam. Az én, drága édesapám mindig lágy hangon szólított meg, ahogy ő nevezte: 'Lányomhang'. Akkori állítása szerint, egy kisgyerekkel csakis lágy hangnemet lehet felvenni, mindig ezt mondta. Kezdett minden nagyon fura lenni körülötte. Néhány könnycsepp gyűlt a szemembe, amik szépen és lassan gurultak végig arcomon, mígnem a földre hullottak, beitatva egy iratot. Lehajoltam a papírért és begyűrve a pólóm alá eltettem.

- Apa? - kérdeztem félénken, hangomon még hallatszott csalódottságom.

- Sajnálom - jött oda hozzám és leguggolt elém. Megfogta a két vállamat és a szemembe nézett. Félelem volt benne. Talán irántam. De nem, ez butaság. - Menjünk ki Zoey-hoz - erőltetett magára egy számomra szokatlan mosolyt. Négy év alatt sikerült teljesen megismernem az apukámat. Ő volt az én 'Big Bear'-em, a 'Nagy Maci'-m. Lefekvés előtt anyával felváltva meséltek a kedvenc könyvemből. Ha az egyikük bealudt, a másik folytatta. Ismertem apukám minden mozdulatát, a járását és az összes tekintetét, arckifejezését. De ez ismeretlen volt. Soha nem találkoztam vele még...Olyan volt, mint amikor egy képet photoshop-pal szerkesztenek meg. Igazinak tűnik, de mégis mű. Ezért éreztem valamiféle sajgást a lábaimban.

- Rendben, akkor gyere - fogtam meg nagy mancsait és a kinnt várakozó Zoey-hoz vezettem.

- Akkor kimegyünk? A többiek labdázni akarnak - mutatott a barátnőm az óvodástársainkra, akik már régesrég kinnt nevetgéltek és hancúroztak. Mosolyogva sétáltunk mi is oda, mégis tudtam, valami nincs rendben.

Visszazökkentem a valóságba. Még mindig iszonyatosan fájt visszagondolni, még ha csak pár percre is. Néztem a fejem felett elhaladó repülőket, amik egyenletes fehér csíkot húzva maguk után tartanak a repülőtérre. Még egyet szívtam a friss levegőből majd a teraszról visszamentem a szobámba. Leültem az ágyamra és a tekintetem körbejárta a teret. Szinte összes képkeretben lévő fénykép anyáról és apáról készült... Maró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Sírva érintettem hozzá a kezemet a képhez, ahol anya és apa mosolyogva ölelkeznek. Szinte az összes kitett képemen ők voltak. És én, kislány koromban. A tekintetem egy másik képre tévedt... Zoey és én. Nem készült túl rég, talán egy-két éve. Én háttal állok, ő a kamerával szemben. Még most is beleborzongtam, hogy milyen jó volt akkor a körülményekhez képest.

A legjobb barátnőm volt. Egészen kicsi korom óta ismertem őt, ő volt az egyetlen igazi barátom, akire bármikor számíthattam. Illetve én úgy tartom, hogy most is azok vagyunk. Rettenetesen hiányzik. Elmondhatatlanul fáj, hogy nincs velem, nem ölelhetem át és nem piszkálhatom már azért, mert szőke. A haja borzolgatása is a múlté már. Mi az amit nem vett tőlem el az élet?

- Chlo, kész a vacsi - hallottam Mary nénikém derűs hangját. Minden egyes nap pontban hétkor készült el a finom étel. A becézést tőle kaptam. Ahogyan a szüleim elmesélték, amint meglátott engem, már akkor így nevezett. És akkor beláttam. Őt nem vette tőlem el az élet. És nem is fogja.

- Megyek - hessegettem el a gondolataimat a múltról, majd a konyhába siettem.

- Gond van? - szúrta ki egyből a könnyektől maszatos arcom. Csak rápillantottam Mary-re, miközben a szemeimből patakban folytak le a könnyek a frissen mosott terítőre. Egy bólintással nyugtázta boldogtalanságom, majd néma csendben fogyasztottam el a vacsorát, miközben keserű ízt éreztem a számban. És nem. Mary néni főztje kiváló volt, mint mindig. Nem az étellel volt probléma.

Ennyi lenne a 'prológus'. Na, jó, ez nem egészen az volt, csupán a kezdetek kezdete. Azért remélem tetszett valamennyire!