°Lófrálás Filippo-val°

Sziasztok, megint egy résszel jelentkezem! Nem lesz kommenthatár, mert nem tudom azoknak a mennyisége alapján hozni majd a részeket! Mindig akkor számíthattok újra, ha lesz egy kis időm.:D
Kommizzatok, prüntyőkék, és jó olvasást! :P

A vacsora után újra kimentem a teraszra. A szobámból egy széket vittem ki. A csípős szél fújta az arcom ezért végigfutott rajtam egyfajta borzongás. Megdörzsöltem a karjaimat, hogy kevésbé fázzak. Csak néztem, ahogyan Párizs él és virágzik. Félig esőre állt az idő, ezért gondoltam egy kis sétát teszek a városban.

- Mary néni - adtam neki két puszit. - Elmegyek kicsit kiszellőztetni a fejem, ha nem gond - nyúltam a fél kezemmel az esernyőmért.

- Nem, dehogy, menj csak nyugodtan. Vigyázz magadra - mosolyodott el.

- Ha hazértem segítek elmosogatni - intettem egyet, majd szép, komótos tempóban botorkáltam le a lépcsőn. A lifteket már régóta nem szeretem...

Amint kiléptem az ajtón, megcsapott a hideg levegő frissító érzése, ami boldogsággal töltött el. A kedvenc időjárásom volt mindig ez a kicsit borús, mégis boldog helyzet. Az eső apró, alig érezhető cseppekben folyni kezdett.

Az utcán sétálva mosolyogva konstatáltam, ahogyan az emberek a fejükre kapják a kapucnikat, baseball sapkákat, zacskókat (?), egyebeket... Ők talán nem tudják, mi az, amitől igazán félni kell...

Úgy döntöttem, beülök egy kávézóba, ezért affelé vettem az irányt.

A felturbózó kávé után tovább lófráltam ide-oda az utcán, ügyet sem vetve a körülöttem zajló világról és az emberekről akik gyakran megbámultak. Nem érdekelt, mit gondolnak. Fogalmuk sincs, miken kellett keresztül mennem. Csupán azért tekintenek rám másképp, mert nem zavartatom magam az emberek előtt és néha-néha (na jó, gyakran) ugrándozok kicsit. De ez miért baj? - gondolkodtam el. Mintha egy ismerős arcot pillantottam volna meg... Összeszűkítettem a két szemem, hogy megbizonyosodjak róla, ő az-e.

- Filippo! - kiabáltam az utca túl oldalára. A legtöbb ember idegesen pillantott felém, amiért így felvertem az egész kis utcát. A fiú, akit szólítottam, a hangom irányába fordult, majd elmosolyodott. Az első zebránál átkelt, hogy együtt mehessünk tovább.

- Szia, Fil - öleltem meg szorosan az iskolából az egyetlen barátomat.

- Szia, Lolli - mosolygott vissza rám kedvesen.

- Mi járatban erre? - kérdeztem, mert egy Fil-féle srác nem szokott errefele sétálgatni.

- Roxy-val vásároltunk. De a Champs Élysées-n nyoma veszett. Gondolom a  Louis Vuitton boltban rekedt - mosolyodott el.

- De akkor miért nem keressük meg? - csodálkoztam. Elvégre Rox a barátnője, nem az a normális ha rögtön a keresére indul?

- Tudom, hogy nem vagytok jóban és... Nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni - vakarta meg a tarkóját. Engem? Kellemetlen helyzetbe hozni? Már nem is lehet egy jó ideje.

- Ugyan - mosolyodtam el. - Gyere - húztam magammal majd sietve rohangáltunk át az utcák kellős közepén, de minket ez nem zavart. Más kérdés, hogy az autósokat pedig igen. Ezért is szeretem Filippo-t annyira. Benne van minden őrültségben, persze ami még a YOLO (you only live once - csak egyszer élsz - az író.) kategóriában benne van.

Kicsit megázva értünk a a sokemeletes áruház elé. 

 

- Huhh - fújtam ki magam, mert eléggé kifáradtam. Egy jó 5 percig legalább futottunk, és még az sem biztos, hogy Roxy itt van, bár ez a kedvenc áruháza, úgyhogy, reménykedjünk a legjobbakban!

- Jól vagy? - mosolygott Fil az esőtől nedves tejfölszőke haja alól felpillantva. 

- Persze - bólintotam majd ő kifulladva ült le a lépcsőre. Na, ezt muszáj volt lefotóznom. Előkotortam a fényképezőmet, ami mindig nálam van. - Ide nézz!

Sikeresen lekaptam, majd elégedetten néztem meg.

- Ezt betesszük a profi fotóid közé. Még kellhet az önéletrajzodba - mutattam meg neki a képet. - Szerinted jó lett? - kérdeztem félve, mert az ő véleményére nagyon adok. Ha ő azt mondja csapnivaló, akkor az is.

- Húúú, de jól nézek ki - vigyorgott önelégülten, mire a vállába bokszoltam. - Jólvanna. Tényleg szuper lett, csajszi! - dicsért meg.

- Tényleg? Nagyon köffi - A vigyor letörölhetetlen volt az arcomról. 

- Pösze lettél? Köffi? Ez az új kedvenc szavad? - röhögött.

- Beújítottam pár szót a szótáramban - bólintottam. 

- És amúgy majd átküldöd a képet e-mailben? Mert te is tudod, hogy mivel fotószakra rájunk, kellhet még...

- Naná - bólintottam. - Ideje megkeresnünk Roxyt.

- Oké, menjünk - tette zsebre a kezeit, majd rögtön letámadtunk egy amolyan 'Segíthetek valamiben?' lányt.

- Látott egy szőke hajú, kék szemű, közepes magasságú lányt? - rohamozta meg a csajt Fil.

- Ööö...itt eléggé sokan vásárolnak jelen pillanatban, akire illik ez a leírás... Valami konkrét dolog, amit ma viselt és feltűnő? - kérdezte kedvesen.

- Fil? - fordultam felé, merthogy neki kéne tudnia, elvégre ő vásárolt ma vele, ő látta, én nem.

- Egy kis oldaltáskában egy kutyát cipelt... - Nagyon gondolkozott és ezt onnan tudom, hogy segítségkérően pillantott rám. De én most nem tudtam segíteni! - És talpig rózsaszínt viselt - nyögte ki.

- Na, ez így mindjárt más - mosolygott a segítő lány. Roxy Starr, igaz? Be van ide jelentkezve hozzánk...mindennap szállítunk neki egy estélyi ruhát - nézte meg a papírjait a lány. A szemeit futtatta a papíron, majd így szólt.

- A harmadik emeleten van - nézett fel, -  Épp masszázson.

- Ez király, köszönjük - bólintott Fil.

- Öhm...idáig eljöttem...mostmár bizonyára a nagynéném is aggódik miattam és elvégre a te barátnőd. De azért klassz volt találkozni - öleltem meg. - A suliban találkozunk. És ne feledd! Két nap és itt a nyár! - mosolyodtam el.

- Tudom, Lolli, jól tudom - adott egy-egy puszit az arcomra. - Mondd meg a nénikédnek, hogy bocsánat, hogy elraboltalak - vigyorgott. Intettem egyet, majd ő a lifthez rohant. Én pedig a történteken nevetve léptem ki az üzlet ajtaján és lassan, ugrándozva mentem haza.

- Úú, Mary néni, bocsánat - estem be az ajtón, majd megöleltem. 

- Semmi gond - nézett fel mosolyogva a magazinjából. - A tányérokat mosogasd el.

- Oké - vettem le a cipőm, majd engedelmesen mentem a mosogatóhoz és hozzáláttam a feladathoz.

***

- Mikor mész aludni, drágám? - szűrödött ki Mary néni hangja a szobám falain keresztül.

- Még nem - kiáltottam vissza. 

- Rendben - válaszolt, majd gondolom ő elment aludni. Mivel az előbbi kérdést akkor teszi fel nekem, amikor ő lefekvéshez készülődik. 

- Jó éjt, nénikém! - szaladtam ki hozzá, hogy megadhassam neki a szokásos "Jó éjt!" ölelést és elköszönhessek tőle az éjszakára.

- Neked, is Chlo. Ne feledd, két nap és itt a nyár - ölelt vissza, miközben egy halvány mosoly futott át az arcán.

- Fil is ezt mondta - vigyorodtam el. - Hhetetlen, hogy mennyire hasonlítotok! 

Mindketten, Filippo és Mary néni is mindig de mindig támogatott. Mindenben. De azért persze terelgettek erre-arra, hogy amit végrehajtani készülök, ne legyen egy orbitális hülyeség. De azt, amit Fil-lel a legjobban szeretünk, mindig, minden körülmények között megengedte a nénikém. Kimozdulhattunk Párizsból egy kis falucskába, hogy képrázatos képeket készíthessünk. Ezeket leginkább a hétvégeken tettük, vagy amikor ilyen feladatot adtak a gimiben... Filippo a legeslegjobb barát a világon! Ezt így kijelenthetem. Mióta együtt járunk suliba, folyton vele vagyok, más barátom nincs igazán. De nem érdekel! Itt van nekem egy csupaszív, vicces és megértő srác, aki többet ér minden barátnál! Tudom, hogyha elveszíteném, akkor az egyik részem tűnne el az életemből, óriási űrt hagyva maga után... De nem! Ez hogyan is történhetne meg? Filippo itt született és én is. Roxy...? Roxy nem árt a légynek sem! Csak nekem nem simpatikus, hogy nála fő a divat, a márka, a pénz, a ruhák, egyszóval a csillogás. Nem az én világom, ami nem is lenne baj, sőt! Talán egész jól kijöhetnénk, ha... Nem ő vette volna el tőlem Zoey-t! Még mindig könnyekkel telt arccal gondolok vissza arra a napra...

- Mi vagyunk a legeslegeslegeslegeslegjobb barátnők az egész földkerekségben! - kiáltott vidáman Zoey, mikor egy kis elhagyatott utcán sétálgattunk és csak úgy, kedvtelésből emeltük fel a hangunk, betöltve az utca zaját.

- Zoey - torpantam meg egy pillanatra, mert egy SMS-em érkezett, Roxy-tól - Roxy írt... Nem értem - ráztam a fejem értetlenül.

- Muti - nézte meg a telefonom kijelzőjét. Az SMS-ben ez állt: Gyertek a kis erdőbe, Fil bajban van! Sosem hittem igazán ennek a csajnak, de Filippo-ról volt szó! 

- Gyere, menjünk - húztam magam után barátnőmet, akit nem kellett volna ráncigálnom, mert ő is szaladt velem.

Pár perc múlva az általunk "kis erdő"-nek nevezett kihalt, nagy és végeláthatatlan park bejáratánál álltunk. Minden olyan sötét volt. Ijedten néztem a barátnőmre... Aki már nem volt ott.

- Zoey! - hívogattam elkeseredetten. - Zoey hol vagy?! - kiáltottam teli torokból de semmi válasz. Az egész park aludt már, nem hallatszott semmi. Hova tűnhetett?

- Zoeeeey! Válaszolj, kérlek! - zokogtam fel szomorúan. Futva mentem be a parkba és körülnéztem. Minden bokrot ellenőriztem de nem volt ott. Benéztem a padok alá, a fák mögé... De megintcsak hiába.

- Zoey, ez nem vicces! Gyere elő! - Kínomban azzal etettem magam, hogy Zoey bújócskázik de belül jól tudtam, hogy nem. Itt sokkal többről van szó.

A telefonomat szedtem elő és hívtam a számát, hátha meghallom, ahogyan a közelben hangos pittyegésbe kezd a készülék.

A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Kérjük ismételje meg hívását később. - szólt bele a gonosz npi hang. De én újra és újra próbáltam. Fogalmam sem volt, mi történhetett a legeslegjobb barátnőmmel... Mi folyik itt?

Egy fa tövéből szólongattam tovább a barátnőmet, mígnem Fil-t tárcsáztam.

- Fili - hüppögtem. - Hol vagy?

- Lolli? - lepődött meg. - Miért nem vagy otthon? Késő van már! - dorgált meg. Egy szót sem értettem. Fili miatt jöttünk ide, mert Roxy azt mondta, Fil bajban van... De Filippo egészen biztosan otthon van, hiszen hangja nyugodt volt és a telefonon keresztül kiszűrődött az anyukája hangja, amint így szól: "Fil, drágám, holnap iskola, menj a szobádba". Megsemmisülten rogytam össze és a lábam sem ellenkezett.

-... Zoey? Zoey, végre megtaláltalak - suttogtam fáradtan másnap reggel, félálomban. Tehát csak álmodtam az egészet? Nem is találtam meg a legjobb barátnőmet? Sírva hajtottam vissza a fejemet, miközben szemeimből patakzott a könny. 

- Jö-jöjjenek a... a pa-parkba... - nyögtem bele a telefonba, miután sikerült tárcsáznom a rendőrséget. - Ami...a... a Di-Diadalívtól... nem messze - beszéltem szaggatottan.

- Máris megyünk! - szólt bele derűs és vidám hangon a vonal túlső végén lévő rendőr. Miért volt olyan örömteli a hangja? Míg én ebben a parkban éjszakáztam a legjobb barátnőm nélkül? 

A könnyeim patakokban folytak le, miközben arra a szörnyű napra emlékeztem vissza.


Na ennyi! Jól esne pár komment.:D Remélem azért tetszett! <33 Gondolkozhattok, mi történt Zoey-val, erre tippeket várok! Nagyon igyekszem gyorsan hozni az újat, nyunyóim.:P Legyetek jók vagy rosszak, ahogyan tetszik! Puszi.<3

°Prológus°

Örülök mindenkinek, aki netán egy csoda folytán idetéved! ;D Én vagyok az író (ha még nem esett volna le eddig).:) A részekben lesznek kisebb elvonatkoztatások, amiket zárójelben fogok írni, majd ezt gépelem a megjegyzésem után: - az író.

Szóval azok a részek nem tartoznak bele a történetbe. Csupán személyes megjegyzés, esetleg figyelemfelhívás, satöbbi. Nem akarok nektek itt órákat regélni de előbb szeretném, ha ismernétek a szokásaim.^^ Imádom a szép képeket, ezért gyakran, a rész elején megosztok majd veletek egyet, hogy nekem az mennyire de mennyire de úú, de tetszik.:D Ez is egy értelmes mondat volt, gratulálok magamnak.*-* Na, de mindegy.:D Nem akarok semmit elmondani már, majd mindent megláthattok.! Hát és akkor jöjjön a történetem prológusa.:33

*Chloe szemszöge*

Elfogyott az utolsó könnycseppem is, ami valaha is legördülhetett volna arcomon. Szippantottam párat a kellemes esti levegőből, majd gondolkozva néztem le a gyönyörű Párizsra. Elláttam az Eiffel-toronyig, még a Szajna kanyarulatát is megtekinthettem a virágoktól illatozó erkélyünkön. Két kezem megtámasztottam az erkélyen és csak néztem bele, bele a nagyvilágba az én szeretett Párizsomba. A kicsi, de annál barátságosabb zsákutcákból kiszűrődött a gyerekzaj. Hangosan nevetgéltek és ahogy hallottam, a labdáikat pattogtatták nagy vígan. Kezdett esteledni, de a kölykök jókedvét a sötét el nem tudja űzni. Hát ilyen volt az én gyerekkorom is? Ilyen boldog, vidám és fájdalommentes? Dehogy - gondoltam. Én nem lehettem olyan akkoriban, mint ők most. Hihetetlen, hogy azon az estén változott meg minden...

- Apa, kimegyünk mi is egyet futkározni? Zoey már vár ránk odakint - szólaltam meg gyenge és vékony hangon, hiszen még csak négy éves voltam. Apu nem szólt semmit, csak a sok papírjai között keresett valamit. Mindegyik kupacba beletúrt, de a nagy lendülettől az összes fehér lap a földre hullott. Néztem, ahogy a nyitott ablakon a szél játszadozik velük és mindenfelé elfújja őket.

- Apa, jössz? - kérdeztem ismét, mert nem válaszolt. Beletúrt a hajába és sokkal indulatosabban szólt hozzám.

- Kicsim, most menj egyedül - Hangja szinte kiáltó volt. Moccanni sem tudtam. Az én, drága édesapám mindig lágy hangon szólított meg, ahogy ő nevezte: 'Lányomhang'. Akkori állítása szerint, egy kisgyerekkel csakis lágy hangnemet lehet felvenni, mindig ezt mondta. Kezdett minden nagyon fura lenni körülötte. Néhány könnycsepp gyűlt a szemembe, amik szépen és lassan gurultak végig arcomon, mígnem a földre hullottak, beitatva egy iratot. Lehajoltam a papírért és begyűrve a pólóm alá eltettem.

- Apa? - kérdeztem félénken, hangomon még hallatszott csalódottságom.

- Sajnálom - jött oda hozzám és leguggolt elém. Megfogta a két vállamat és a szemembe nézett. Félelem volt benne. Talán irántam. De nem, ez butaság. - Menjünk ki Zoey-hoz - erőltetett magára egy számomra szokatlan mosolyt. Négy év alatt sikerült teljesen megismernem az apukámat. Ő volt az én 'Big Bear'-em, a 'Nagy Maci'-m. Lefekvés előtt anyával felváltva meséltek a kedvenc könyvemből. Ha az egyikük bealudt, a másik folytatta. Ismertem apukám minden mozdulatát, a járását és az összes tekintetét, arckifejezését. De ez ismeretlen volt. Soha nem találkoztam vele még...Olyan volt, mint amikor egy képet photoshop-pal szerkesztenek meg. Igazinak tűnik, de mégis mű. Ezért éreztem valamiféle sajgást a lábaimban.

- Rendben, akkor gyere - fogtam meg nagy mancsait és a kinnt várakozó Zoey-hoz vezettem.

- Akkor kimegyünk? A többiek labdázni akarnak - mutatott a barátnőm az óvodástársainkra, akik már régesrég kinnt nevetgéltek és hancúroztak. Mosolyogva sétáltunk mi is oda, mégis tudtam, valami nincs rendben.

Visszazökkentem a valóságba. Még mindig iszonyatosan fájt visszagondolni, még ha csak pár percre is. Néztem a fejem felett elhaladó repülőket, amik egyenletes fehér csíkot húzva maguk után tartanak a repülőtérre. Még egyet szívtam a friss levegőből majd a teraszról visszamentem a szobámba. Leültem az ágyamra és a tekintetem körbejárta a teret. Szinte összes képkeretben lévő fénykép anyáról és apáról készült... Maró fájdalmat éreztem a mellkasomban. Sírva érintettem hozzá a kezemet a képhez, ahol anya és apa mosolyogva ölelkeznek. Szinte az összes kitett képemen ők voltak. És én, kislány koromban. A tekintetem egy másik képre tévedt... Zoey és én. Nem készült túl rég, talán egy-két éve. Én háttal állok, ő a kamerával szemben. Még most is beleborzongtam, hogy milyen jó volt akkor a körülményekhez képest.

A legjobb barátnőm volt. Egészen kicsi korom óta ismertem őt, ő volt az egyetlen igazi barátom, akire bármikor számíthattam. Illetve én úgy tartom, hogy most is azok vagyunk. Rettenetesen hiányzik. Elmondhatatlanul fáj, hogy nincs velem, nem ölelhetem át és nem piszkálhatom már azért, mert szőke. A haja borzolgatása is a múlté már. Mi az amit nem vett tőlem el az élet?

- Chlo, kész a vacsi - hallottam Mary nénikém derűs hangját. Minden egyes nap pontban hétkor készült el a finom étel. A becézést tőle kaptam. Ahogyan a szüleim elmesélték, amint meglátott engem, már akkor így nevezett. És akkor beláttam. Őt nem vette tőlem el az élet. És nem is fogja.

- Megyek - hessegettem el a gondolataimat a múltról, majd a konyhába siettem.

- Gond van? - szúrta ki egyből a könnyektől maszatos arcom. Csak rápillantottam Mary-re, miközben a szemeimből patakban folytak le a könnyek a frissen mosott terítőre. Egy bólintással nyugtázta boldogtalanságom, majd néma csendben fogyasztottam el a vacsorát, miközben keserű ízt éreztem a számban. És nem. Mary néni főztje kiváló volt, mint mindig. Nem az étellel volt probléma.

Ennyi lenne a 'prológus'. Na, jó, ez nem egészen az volt, csupán a kezdetek kezdete. Azért remélem tetszett valamennyire!